Világirodalmi áttekintés a Reneszánszban

Az irodalomban az alkotómódszerek közül az egyik legfontosabb az imitatio (= ’utánzás’; tudatos és bevallott alkotói magatartás, egy korábban már meglévő minta követése), az antik mintaképek követése; jellemző az idill (= természet közeli, harmonikus állapot) ábrázolás, a retorikai eszközök alkalmazása, a klasszikus műfajok, főleg a kötött, zárt formák felújítása. Megszületik az egyéni hangú líra (a lírai én, vagyis a költői én megszólalása) és a természetet megéneklő tájköltészet (a természet bevonása a költészetbe).

Kedvelt műfajok: a szonett (= legkötöttebb, legszabályosabb, legünnepibb műfaj, melyet Petrarca teremt meg), és az antik műfajok, mint az óda (= dicsőítő költemény), az epigramma (= egy fontos témáról szól, általában csattanással végződik, eredetileg sírfelirat volt), vagy az elégia (= magas rendű fájdalom elpanaszolása fegyelmezett formában).

A reneszánsz kultúrát a világi szemléletmód jellemzi: a vallás háttérbe szorul, az ember a földi élet élvezésére törekszik. Ismét fontossá válnak az emberi kapcsolatok (barátság, szerelem, család, haza). Az emberközpontúság újraéledt értékrendje összefonódik az ókor iránti tisztelettel, az ókori kultúra újraértelmezésének szándékával. A személyiség teljessége lesz az eszmény: egyaránt tiszteletben áll a test és a lélek, az ész és az érzelem, a tudomány és a művészet, az emberiség és a természet. A reneszánsz ember konfliktusok ütközőpontjában áll, és személyesen éli át korának minden ellentmondását, válságát.

Az itáliai triásznak nevezik: Petrarca, Boccaccio és Dante hármasát. Ők a meghatározó irodalmi alakjai a kornak.